Osara: Elítélt állatok



A történelem sötét útvesztőiben számos példa akad az inkvizíció véres kegyetlenkedésére. Kevesen tudják, hogy a vérontás nem csak embereket, állatokat is érintett.

Európában a 13. - 18 század között többször is folytak olyan perek, melyben állatokat itéltek halálra boszorkányság vádjával. A legkorábbi feljegyzés Olaszországból származik, az Aosta völgyből, 824-ből, ahol egy csapatnyi vakondot ítéltek el és végeztek ki a mezők megrongálásáért. A legkorábbi francia eset ennél sokkal későbbi, egy disznó kivégzéséről szól 1266-ban, Fontenay-aux-Roses-ben. A vádlott állatoknak mind az egyház, mind a bíróság előtt meg kellett jelenniük, akik emberi szemtanúkat sorakoztattak fel. Néha még az is előfordult, hogy ügyvéd védhette őket, sőt, ugyanúgy megkinozták az állatokat, mint az embereket, vallomás reményében. Ha az állatot bűnösnek találták, általában kivégezték - de legalábbis kiközösitették az egyházból. A háziállatokat általában felakasztották vagy élve eltemették, míig a vadállatokat élve elégették.

Hasonló tárgyalásokról szóló feljegyzések szép számmal léteznek. A legtöbb, bíróság elé állitott jószág háziállat volt, leggyakrabban disznó, de előfordultak bikák, lovak, tehenek is. Igen gyakoriak voltak még a kártevők, mint a patkány vagy a zsizsik. Megjegyzendő, hogy a disznó leginkább egy szerencsétlen, bibliai idézet miatt vált célállattá, mely a gadarénusi ördöngösökről szól, és melyben az ördögök belebújtak a disznókba, majd azok mind egy szálig a tengerbe vesztek. (Épp ezért, minden állatot, mely emberre támadt, az ördögtől megszállottnak véltek.) Továbbá, a középkorban az disznók gyakran egy szobában aludtak az emberekkel, és könnyen megtámadhatták a kisgyerekeket.



Azok az állatok azonban, melyeket azzal vádoltak, hogy familiárisai voltak valamely boszorkánynak, ritkán kerültek biróság elé, általában azonnal megégették őket. Különösen a macskákat irtották. A fekete macskának a boszorkánnyal való társitása IX. Gergely pápához kapcsolódik először, aki kijelentette, hogy az ördög gyakran jelenik meg fekete macska alakjában. A macskák gyorsan az eretnekség, pogányság szimbólumaivá váltak. Bárki gyanús volt, aki szerette a macskákat, és ez szerencsétlen módon igaz volt az egyedül élő, idős asszonyokra, akik egyébként is gyanúsak voltak az inkvizícó szemében. Tulajdonosaikkal együtt több ezer macskát égettek el a máglyákon.

A salemi boszorkányperekben, 1692-ben John Bradstreetet vádolták meg azzal, hogy elbájolt egy kutyát, és az két kislányt is szemmelvert. A szerencsétlen állatot felakasztották, miközben gazdája elmenekült. Egy másik híres eset az angol polgárháború idején történt. A királypárti Rupert herceg jól ismert volt arról a szokásáról, hogy hatalmas kutyáját, Boye-t magával vitte a csatába. A harcok során a kutya félelmetes hírnévre tett szert a parlament erői között, és úgy tartották, természetfölötti hatalommal bír. Végül úgy döntöttek, Boye valamiféle familiáris szellem lehet, és a háború végén egy ezüstgolyóval agyonlőtték.

Nagyon kevés állat kapott felmentést, mindazonáltal tudunk néhány ilyen esetről is. Egy nőstény szamarat 1750-ben a francia Vanvresben például felmentettek a "vadállati kegyetlenség" vádja alól, miután egy pap és néhány más helyi lakos mind vallomást tett a szamár erényességéről és jó magaviseletéről. Senki sem állt ki azonban emberi társa mellett, akit boszorkányság vádjával halálra ítéltek.

Nemcsak inkvizíciós kivégzésekről tudunk azonban. I. Elisabethről tudni lehet, hogy élve égetett el macskákat koronázási szertartása részeként. Az 1563-ban hozott angol boszorkánytörvény kijelentette, hogy macskákat tartani "a gonosz biztos jele".

Az utolsó ismert állatpert a svájci Délémontban tartották 1906-ban.

Az állattárgyalások külön csoportját képezhetik azok az esetek, amikor "vérfarkast" állitottak az inkvizíció bírái elé. Ezek különösen Franciaországban és Németországban, a 16. század táján fordultak elő. Az egyik legismertebb ilyen Peter Stumpp, "a bedburgi vérfarkas", akit 1589-ben végeztek ki. A férfi tehetős földműves volt, befolyásos tagja a közösségnek. Miután megkínozták, beismerte, hogy tizenkét éves kora óta gyakorlója a fekete mágiának. Azt állította, hogy az Ördög adott neki egy mágikus övet, melynek segítségével képessé vált a metamorfózisra. Előbb kecskéken és birkákon élt, majd rákapott az emberhúsra. A kínzás során tizennégy gyermek megevését vallotta be, köztük saját fiáét. Azt is vallotta, hogy bujálkodott egy succubus-szal, akit az Ördög küldött neki. A férfit vallomása után kerékbe törték, forró fogókkal tíz darabra tépték a testét, majd lefejezték és máglyára vetették. Lányát és szeretőjét élve elégették Stumpp teste mellett. Hogy óva intsenek mindenkit a hasonló bűntől, a helyi hatóságok egy póznát emeltek, melyre rátették a kereket, és egy farkas figuráját, az egésznek a tetejébe pedig Stumpp levágott fejét.

Egy másik híres eset volt a francia Gilles Garnier története, aki "St. Bonnot remetéje" avagy "Dole vérfarkasa" néven is ismertté vált. Vallomása során a férfi azt állitotta, egy szellem jelent meg neki az erdőben, és mágikus olajat ajándékozott neki, melynek segitségével farkassá tudott változni. Négy gyermek megölését és megevését vallotta be a kínzás folyamán, amiért végülis élve elégették.

A farkasember perek Kelet-Európában is jelen voltak. Észtországban például nagyjából 100 boszorkánypert tartottak 1610 és 1650 között, ezekből 18 feltételezett farkasemberek ellen irányult, összesen 31 ember ellen. Különös módon azonban nem minden eset végződött kivégzéssel. Említésre érdemes egy eset Jürgensburgban, Livóniában 1692-ből. A nyolcéves Theiss vérfarkasnak vallotta magát, és azt állította, hogy más vérfarkasokkal együtt évente háromszor felment a hegyekbe, hogy megharcoljon a Sátán boszorkányaival és varázslóival, ily módon biztositva a jó termést. A bíróság megkisérelte Theisst rávenni arra, vallja be, hogy szerződést kötött az ördöggel, és a Sátán szolgálatába állt, de nem jártak sikerrel, ezért "mindössze" korbácsolásra büntették a fiút.




A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu