Osara: Dionüszosz mítoszköre az ókori Görögországban



Dionüszosz Nüsza hegyén egy sereg féktelen szatírral és nimfával együtt nevelkedett fel. Itt ízlelte meg először Dionüszosz a bort, s innen vitte el az első szőlővesszőt Ikariosz athéni pásztornak. A szőlő és a szőlőművelés tudományának elterjesztése nem volt békességes "missziónak" mondható, hiszen az ajándékát elutasító királyok, falvak és városok kegyetlen büntetést szenvedtek el. Dionüszosz nyomában öröm és borzadály, őrültség és mámor, szenvedély és halál járt. Dionüszosz a mámor és a halál szenvedélyességét kínálta fel és ízleltette meg az emberekkel.

Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt.

Dionüszoszt időnként azonosították Hádésszal is, mint ahogy azt Hérekleitosznál láthatjuk: "Hádész és Dionüszosz egy is ugyanaz, akinek a tiszteletére őrjöngenek és lénaiát ünnepelnek." Az azonosítás oka valószínűleg abban rejlik, hogy Hádész a testet jelenti, melyben a lélek öntudatlan és megrészegült állapotban található. Figyelemre méltó az is, hogy Hádészt szintén gyakran ábrázolták bőségszaruval, Dionüszosz jelképével, s mindkét istenséget szívesen azonosították Plutosszal (a Bőség), akit Démétér egy barázdában fogad a méhébe. Plutarkhosz azonban rámutatott arra, hogy az azonosítás alapja ennél misztikusabb okban fedhető fel: Dionüszoszt ugyanis az egyiptomi Oziriszhez hasonlítja, aki - Hádészhoz hasonlóan - a holtak urává vált, s ekkor "természetében megváltozott", melyet már csak a beavatottak ismerhetnek. Ugyanakkor Dionüszosz egyik mellékneve - mint láthattuk az orphikus misztériumokban - Hüész, a nedves természet ura, s ezen aspektusában szintén Oziriszhoz fogható. Plutarkhosz így támasztja alá ezen megállapítást: "való igaz, hiszen Hellanikosz hallotta, hogy a papok Osziriszt Hüszirisznek mondták; ő ugyanis következetesen így hívja az istent, valószínűleg természete és megtalálásának rítusa miatt". Pindarosz is megerősíti Dionüszosz vegetációs aspektusának fontosságát: "Növelje az örömet hozó Dionüszosz a fák termését és a koraosz szent fényét!"

Valóban, mindkét meghaló és feltámadó istenség mítoszkörében nagyon sok hasonlóságot fedhetünk fel. Mindkettő "éltében" kapcsolatban hozható a földi vegetációval, mindkettőt dajkák nevelték fel, s halálukban széttépettek, testük részei pedig a föld termékenységét segítették elő. Plutarkhosz szerint "az a szertartás, melyet a papok az Ápisz temetésekor nyilvánosan elvégeznek, amikor a tetemet tutajra helyezik, semmiben nem különbözik a Bakkhosz-ünnepektől. Hiszen szarvasbőrbe öltöznek, thürszoszt hordoznak, ugyanúgy kiabálnak és mozognak, mint azok, akik Dionüszosz orgiáin őrjöngenek. Ezért sok görög bika formájú Dionüszosz-képeket készít, az éliszi asszonyok pedig imájukban azért könyörögnek, hogy "bika formájú lábbal jöjjön el az isten" hozzájuk. Az argosziaknál Dionüszosz mellékneve: "bika által nemzett". Trombitákkal hívják ki a vízből, miközben bárányt dobnak a mélybe kapuőrzőnek; a trombitákat viszont thürszoszokban rejtik el, amint erről Szókratész a Szent szokásokról című művében tudósít."

A titánokról szóló történet tehát szinte teljes egészében megegyezik Ozirisz feldarabolásának, feléledésének és újjászületésének mítoszával. Dionüszosz szent növényét, a borostyánt Plutarkosz szerint az egyiptomiak khenoszirisznek hívták, melynek jelentése "Oszirisz növénye". Arisztarthosz egy levelében arról tudósított, hogy "az egyiptomiak Zeusz és Iszisz fiát, Dionüszoszt nem Oszirisznak, hanem Arszaphésznek nevezik, ez a név férfiasságot jelent". Ugyanerre mutat rá Hermaiosz is az egyiptomiak ünnepéről írt művének első könyvében. Azt mondja, hogy Ozirisz neve lefordítva "erős"-et jelent.

Dionüszosz és Ozirisz összevetése egyébként még egy érdekes értelmezését adja az eleusziszi misztériumokban is látott, szent ládáknak, melyekben a rituális tárgyakat hordozták. Ozirisz mítosza így szól: "Miután titkon mértéket vett jó fivérének testéről, a gonosz fivér, Tüphón egy gazdagon díszített ládát készített erre a mértékre, s egyszer, amikor valamennyien együtt ittak és mulatoztak, behozta a ládát, tréfásan annak ígérve, akire pontosan ráillik. Meg is próbálta egyik a másik után, de egyikük alakjára sem illett. Végül Ozirisz szállt be a ládába, és lefeküdt. Erre az összeesküvők odarohantak; rácsapták a fedelet, erősen leszögezték, beforrasztották olvasztott ólommal, s a ládát a Nílusba dobták."

Az isten rajongó követői a mainaszok voltak, akikről több ábrázolás is fennmaradt, különösen a vázafestményeken. Karjukra szelíd kígyók tekeredtek, vállukat őzgidabőr takarta, s úgy tartották, az őzet saját maguknak kellett hozzá elejteniük. Hosszú köntöst viseltek, fejüket repkénykoszorú övezte. Ünnepein, különböző helyi hagyományok szerint - Teószban, Naxosz és Androsz szigetén, valamint Éliszben - bor bugyog föl csodálatos bőséggel a földből. A bor mellett helyenként a legenda szerint tejforrások fakadtak, mert az anyatej csorduló bőségét is Dionüszosszal hozták kapcsolatba.

Athénban évi négy ünnepet ültek tiszteletére. A "Mezei Dionüsziák", melyekre decemberben került sor, falusi ünnepségek voltak. A nép szüreti vidámsága különböző játékokban jutott kifejezésre. Ilyen volt az aszkoliaszmosz: a fiatalság fél lábbal az olajjal bekent borostömlőkön (aszkosz) táncolt és bukdácsolt az egybeverődött tömeg mulatságára. És ilyenek voltak azok a hangos álarcos felvonulások is, s amelyek hozzájárultak az athéni dráma - főleg a vígjáték - kialakításához. Utóbb, az athéni szinjátszás virágkorában, vándorszínészek ugyanezen az ünnepen adták elő néha azokat a darabokat, amelyek a városban már előbb színre kerültek.

A felvonuláshoz minden résztvevő a legszebb ruháját és ékszereit öltötte magára. Elöl haladtak a szőlőág és a borral telt amphóra hordozói. Őket követte az az ember, aki az áldozati bakkecskét vezette, majd egy fiatal nő, a Kosárhordozó (Kanéphorosz) következett a menetben, aki fügékkel telt áldozati kosarat vitt. Mögötte a Phalloszhordozók (Phallophoroi) haladtak, kik hatalmas, álló, isteni Phallosz szimbólumot vittek egy emelvényen. A vörös emelvény borostyánnal volt körbefuttatva, elülső részének mindkét oldalára egy-egy szemet festettek. A Phalloszhordozók fejét borostyán és ibolya övezte, arcukat a zöld növényzet szinte teljesen árnyékba borította.

Mögöttük menetelt a Pap, aki Phallikus Himnuszt (Phallikosz) énekelt Phalésznak, Bakkhosz társának. A papot a zöldségekkel teli tál hordozója követte, mögöttük pedig a menet többi tagja, férfiak és szűzek haladtak. Bár a férjezett asszonyok részt vehettek az áldozati szertartásban, nem tartozhattak a menethez, hanem oldalról figyelhették azt. Ezen az ünnepen a férfiak dominanciája volt megfigyelhető, míg más Dionüszosz-ünnepeken (Lénaia, Anthesztéria és Oszkhophória) a nők szerepe volt erőteljesebb.

Amint megérkeztek a szentélyhez, a Phalloszhordozók felkiáltottak:

"Adjatok utat! Adjatok helyet
az Istennek! Mert akarata az,
hogy szertelenül lovagolva
meredezzen középen."

A szentélyen kívül felállították a szent Phalloszt, s táncosok táncolták körbe. Talapzatához két sziklát és borral telt tömlőket helyeztek, jelképezvén az Istent, kinek neve onnantól kezdve Enorkhosz ("Ő a Herékkel").

A szentélyen belül a Pap felkiáltott: "Euphémeite! Euphémeite!" (Ne szólj gonoszat!) A Kosárhordozó előlépett, és egy merőkanállal mártást öntött a süteményekre, melyeket az Istennek hoztak. Mielőtt feláldozták volna a kecskét, a Pap így szólt: "Te, a Kecske, ki az Isten, jöjj és edd a gyümölcsös szőlőfürtöket, de most a gyökér bőségben fog szőlőt teremni, s mi kielégítő boráldozatot hintünk eléd." Végül a nők Ololugé kiáltásai közepette feláldozták az állatot. Feldarabolták, darabjait pedig egy háromlábú üstben, tejben főzték meg, majd nyársra tűzték és addig sütötték a húst, míg az teljesen el nem égett.

Ezután a szentélyen kívül megünnepelték Dionüszosz újjászületését, miközben a szentélyben új bort töltöttek ki a korsókból. A Pap "Kaleite Theon!" (Idézzétek meg az Istent!) kiáltására a nép "Szemeléi Iakkhe Ploutodota!" (Szemelé fia, Iakkhosz, Bőség Adományozója!) szavakkal felelt. Ezután kezdetét vehette az általános, nagy ünneplés, színjátékokkal, táncokkal, zenészekkel,mulatozással.

Sokkal kevesebbet tudunk a Lénaiáról, melyet tél közepén, telihold idején ünnepeltek. Egy Hérekleitosz-idézetben mindenesetre pontosan megtalálható, hogy a lénai szót a bakkhánsnok szinonimájaként is használták. A Lénaiát, a Tomboló Nők Ünnepét egy táncszérűn rendezték Athén mellett.

A Baszileusz és az Eleusziszi Misztériumok Epimeletai-jai (Fesztivál Főfelügyelői) vezették az ünnep vallási részét. Fontos résztvevő volt még a kétszer hét Gerairai, azok a papnők, akik a Baszilenna szolgálatában álltak; hosszú köpenyt viseltek, fejüket borostyán korona díszítette.

A résztvevők trágár dalokat (szkómmata) énekeltek, táncoltak, sípoltak, kosarakból virágszirmokkal hintették tele a földet, közben egy pap felszólította Szelénét, bújjon elő az omphaloszból, és hozza magával a tavasz szellemét, azaz az Ifju Dionszüszoszt. A nők izgató hatású hippomanészt fogyasztottak, melynek mibenlétét máig rejtély övezi. Egyesek szerint valamilyen növény volt, mások szerint egy sárló kanca vaginájának nyálkás nedve, vagy egy újszülött csikó homlokáról levágott fekete hártya. Majd bikát, kecskét vagy szarvast áldoztak fel Dionüszosz isten jelképeként. A rituálé során a papnő, mint az istennoő - Aphrodité Uránia - megtestesítője, hosszú üldözés után a tengerparton egy villámmal "halálra sújtotta" Dionüszoszt, illetve az őt jelképező áldozatot. Az áldozat széttépése közben a papnők felhúzták szoknyáikat, hogy a szertefröccsenő vér termékenyítse meg őket. Majd kilenc darabra vágták az áldozatot, papnői pedig nyolc darabot felfaltak nyersen. A kilencedik darabot elégették.

Ugyanabban az időben, amikor Attika szelídebb szőlőtermő vidékein a Lénaiát ünnepelték, a legrövidebb téli naphoz közel eső időben, a hegyekben, elsősorban a Parnasszoszon kétévenként ismétlődő - ún. trieterikus ("háromévi") - ciklusokban a mainaszok vagy bakkhánsnok (bakkhai) ültek vad orgiát Dionüszosz tiszteletére. Ezeket a rajongó asszonyokat az őrjöngő mámor, a Dionüszosznak való feltétlen magukátadása ragadta ki családjuk köréből egy időre.

Hasonló volt az Agriónia ünnepe is Boiótiában. Az asszonyok Dionüszoszt hajszolják vad rohanásban, de az eltűnt, hiába keresik. Aztán abbahagyják a keresést, mondván, hogy az isten "a Múzsákhoz menekült és náluk rejtőzködik". Evvel a záróakkorddal csitult el a mámor. "Dionüszosz a Múzsákhoz menekült": a marcangoló és önmarcangoló mámor kitombolta magát, csak a Múzsák hatáskörében működik tovább, mint termékeny mámor, teremtő ihlet, az a szent őrület - mania -, mely Platón szerint minden művészi alkotáshoz elengedhetetlen. "Az őrjöngésnek pedig két faja van: az egyik emberi betegségből ered, a másik isteni kiragadtatás a megszokott dolgok köréből" - írja Phaidrosz című művében.

A bakkhánsnok vad orgiáinak elcsitultával Dionüszosz szelídebb mámora kíséri végig az emberi életet. Az orgiák Bakkhosza, a vad "zajongó", mint a "halandók öröme" is szerepel és lüsziosz, a nagy "megoldó" nemcsak a vad szenvedélyeket bocsátja szabadjára, hanem pauszilüposz is, "bánatszüntető", "gondűző".

A mainaszok önkívületi állapotban, mámoros őrjöngésben kiáltozva dicsőítették az istent, hajukat és ruhájukat megtépték, és félmeztelenre vetkőzve megfojtott kígyókkal övezték magukat. Mozgásuk inkább rohanás volt, mint tánc, hangjuk inkább kiáltás, mint ének, melyet fuvolák, sípok és dobok kísértek. A hegyekben, az erdők mélyén vadállatok vérét itták, hogy így fogadják magukba az istent. A prehellén korban a kancafejű bakkhánsnők egy tölgyligetben minden évben ugyanezen a napon egy kisfiút szaggattak szét és ették meg nyersen. Később a kisfiú helyett csikót öltek meg.

Démoszthenész megemlíti, hogy ezeken az ünnepségeken megtisztító szertartásokat (katharmosz) is bemutattak, melynek során a résztvevőket agyaggal és liszttel dörzsölték be, majd leborultak a földre, és azt ismételgették: "elmenekültem a gonosztól és megtaláltam a jobbat". Erre a többi jelenlévő hangos örömujjongásban tört ki.

A krétaiak kétévente ünnepelték Dionüszoszt, és ezen minden részletében bemutatták az isten szenvedését. A hívők fogaikkal darabokra téptek egy élő bikát, majd őrjöngő kiáltozással járták be az erdőt. Menetük élén egy ládikát vittek, benne a hagyomány szerint Dionüszosz szívével. Fuvolák és cintányérok vad zenéje idézte a csörgők hangját, melyekkel a titánok a gyermeket a pusztulásba csalták.

Az ezekhez igen hasonló Agrióniát Orkhomenoszban ülték meg minden évben. Az ünnepen Dionüszosz papja kivont karddal üldözte egy bizonyos család nőtagjait, akiket Oleiai-nak ("Pusztulást Hozó") neveztek. Ha sikerült valamelyiküket utolérnie, jogában állott, hogy megölje. Ez a család, melynek évente megalább egy emberáldozatot kellett szolgáltatnia, bizonyíthatóan királyi vérből eredt. Nemzetségüket Minüaszra vezették vissza, Orkhomenosz híres, régi királyára. A hagyomány szerint a király három lánya már régóta megvetette az ország többi nőit, mivel azok őrjöngő bakkhanáliákon vettek részt, miközben a lányok otthon ültek, a guzsallyal és a szövőszékkel foglalatoskodva, míg a többiek fejükön virágból font koszorúval, a szélben lobogó, kibontott hajjal, önkívületben kóboroltak a cintányérok és tamburák vad zenéjétől visszhangzó hegyekben. Idővel azonban a szent őrület elérte a királylányokat is csendes termükben, vad vágyat éreztek az emberhús fogyasztására, és sorsot húztak maguk közül, ki adja oda a gyermekét, hogy felfalhassák. A sorshúzás Leukippére esett, akinek fiát, Hippaszoszt a három megvadult nő széttépte. Tőlük származnak az Oleiaik.

Argoszban úgy tartották, hogy az isten útja az Alvilágba az Alküonia-tavon át vezetett, ezért a szertartásokat is itt ünnepelték. A hívők trombitaszóval hívták urukat, majd bárányt dobtak a tóba, áldozatul a halottak őrének. A rítusnak ez a helyi változata, mint látható, nem őriz sokat a dionüszoszi szertartás lényegéből, mindössze egy szent helyhez kapcsolódó mitikus eseményt elevenít fel. Sokkal többet árul el a Khioszon és Tenedoszon, valamint a potniai szentélyben bemutatott áldozat. Ezeken a helyeken is kezdetben gyermeket szaggattak darabokra az isten ünnepén, ezt csak később helyettesítették kecskével. Orkhomenoszban az emberáldozatot egy régi királyi család nőtagjai közül választották ki. Ahogy a széttépett bika, csikó vagy kecske a megölt istent képviselte, úgy testesítette meg őt az emberi áldozat. A mítosz szerint Pentheuszt és Lükurgoszt azért szaggatták darabokra, mert ellenszegültek Dionüszosz szertartásainak. Ez az elem az uralkodók feláldozásának szokására utal, akiknek testét azért tépték szét és szórták el a mezőn, hogy megtermékenyítsék a földet. Nem lehet véletlen, hogy a monda szerint Bakkhoszt is Thébaiban tépték szét, ugyanott, ahol Pentheusz hasonló sorsra jutott.

A dionüszoszi szertartásokban tehát az áldozat feldarabolása (szparagmosz) és a nyers hús felfalása (ómophagia) révén valósult meg az egyesülés az istennel. A széttépett és felfalt állatok (bika, kos, kecske, csikó stb.) Dionüszosz megtestesülései voltak. A dionüszoszi extázis az emberi lét túllépését, a teljes szabadság elérését, az istennel való azonosulást jelenti.

Az Anthesztériát nagyjából február-március környéként tartották, a "Nagy Dionüsziát", a legkésőbb bevezetett ünnepet pedig március-áprilisban. Thuküdidész az Anthesztériát tartotta Dionüszosz legrégebbi ünnepének, akit ezen a napon Dionüszosz Anthiosz (Virágszirom-bontó Dionüszosz) néven tiszteltek. Az Isten Lénaia ünnepén tért vissza az Alvilágból a földre, s született új életre, ez az ünnep pedig házasságra lépésének ideje.

Első napja "Pithoigia", az agyagedények (pithoi) kinyitása. Az edényeket a "mocsarak Dionüszoszának" szentélyéhez vitték, hogy italáldozatot mutassanak be az istennek, majd megkóstolták az újbort. Dionüszosz óriási álarc formájában volt jelen az ünneplők között, s a faoszlopra függesztett álarcnak mint az isten képmásának nyújtottak először az italból. A résztvevők a kora tavasz friss virágaiból font koszorút viseltek homlokukon, és a lakoma végén ezeket a virágokat vitték el Dionüszosz Lénaion nevű templomába.

A második napon, a "Khoesz" (kupák) napján ivóversenyekre került sor, s felvonulást rendeztek, mely az istennek a városba érkezését mutatta be misztériumjáték formájában. Mivel a cél az volt, hogy legyőzzék a tengert, a menetben fontos szerephez jutott egy négykerekű kocsin húzott hajó, rajta a szőlőtőkét tartó Dionüszosszal és két fuvolázó, meztelen szatírral. Mögöttük fuvolajátékos, virágfüzér-hordozók, áldozati bika és különféle jelmezes szereplők haladtak, kik az egyedül ezen a napon megnyíló szentély, az ősi Limnaion felé igyekeztek. Itt került sor a különféle szertartásokra, melyeken a Baszilinna, a "Királynő", valamint négy női kísérője is részt vett. Ettől a perctől kezdve a Baszilinnát, a város hajdani királynőinek utódát Dionüszosz hitvesének tekintették. Ezen a napon választotta ki a Baszileusz azt a kétszer hét Gerairait is, akik a hírnök segédletével esküdtek fel a Baszilinna szolgálatára. Az asszony felszállt az isten mellé a kocsira, és újabb, lakodalmi jellegű menet indult a Bukoleion, az ősi királyi lakhely felé. Arisztotelész szerint itt került sor a hierosz gamoszra az isten és a királynő között.

A harmadik napon, a "Khütroi" (cserépedények) ünnepén a holtaknak hoztak italáldozatot. Pánszpermiát, különféle magvakból készült kását készítettek, melyet az éj leszállta előtt kellett elfogyasztani. Amikor beesteledett, felkiáltottak: "Thuraze Kéresz, ouket Anthesztéria!" (Kifelé a kérekkel, vége az Anthesztériának!)

A gazdag, már nyáriasabb virágzás különböztette meg a Nagy Dionüszia hangulatát az Anthesztéria kora tavaszi virágünnepétől. Március végén tartották, a hold második negyedében. Ez volt Dionüszosz Eleuthereusz (Szabad Dionüszosz) ünnepe.

Nagyszabású körmenetben hordozták meg Dionüszosz ősi szobrát, gyermekkarok énekeltek, általános vigasság, zene, ének töltötte ki a napokat. Pindarosz csodálatos szavakkal ír e tavaszi Dionüszosz-ünnepségekről: "Nézzétek a táncot, Olimpiaiak; bocsássátok ránk a Győzelem kegyelmét, ti istenek, kik városunk szívébe érkeztek, hol számos láb tipor és füstölők égnek: jöjjetek a megszentelt Athénba a szent középső kőhöz. vegyétek virágfűzéreiteket s tavaszi italádozataitokat... Jöjjetek közelebb a borostyánnal ékített istenhez. Bromiosznak nevezzük őt mi halandók, őt, a hatalmas Hangút... Beteljesülésének tiszta jelei nem rejtettek, mikor a bíbor-köpenyű Horae kamrája feltárul, és virágok nektárjától édes a tavasz illata. Akkor, akkor, a halhatatlan Földet ellepik az árvácska csodás szirmai, rózsákat tűzünk hajunkba, és a dal hangja magasan szárnyal a sípokon, s a tánctermek megtelnek a koronás Szemelé szólongatásával."

Bromiosz ("Ő a hangos kiáltásokból") Dionüszosz egyik címe volt. Szemelé itt, mint Földanya tűnik fel, a Horae, az Évszakok pedig szűzek kórusát jelentette, akik hangjukkal felébresztették a virággal koszorúzott Földanyát téli szendergéséből.

Dionüszosznak ezen az ünnepén jelen vannak az "ibolyakoszorús" Múzsák is, őt magát is evvel az ünneppel kapcsolatban nevezték Melpomenosznak, éneklőnek, mint Melpomenét, azt a múzsát, akit a későbbiek a tragédiaköltés istennője gyanánt említenek.

Az ünnep során először Dionüszosz Eleuthereusz faragott fa képmását vitték el a szentélyből a templom Eszkharájához (tűzhely). Ezután áldozatokat mutattak be az Istennek, és himnuszokat énekeltek hozzá. Majd fáklyás körmenetben visszavitték a képet a városba. A színház szent helyén Dionüszosz papjai fekete bakkecskét áldoztak a Thumelén, a színház Áldozati Oltárán.

A Nagy Dionüszia utolsó napjai a drámai versenyeknek voltak szentelve.

A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu