Osara: A familiáris szellemek az angol boszorkányperekben



Az elmúlt évszázadok boszorkányüldözései során elterjedt vádpont volt a mágikus állatok ház körül tartása, akik segitségére siettek a rosszat kivánó vajákos asszonynak. Hozzájárultak a szomszéd állatainak megrontásához, és sokszor a legkülönfélébb állitólagos fekete mágiákban segédkeztek, a szerelmi rontásokon át a termények elvételéig. Az állatok mágikus erejébe vetett hit jóval megelőzi a középkor fantazmagóriáit. Az ókorban már elterjedt hiedelmek alakultak ki a különböző népek körében, miszerint az állatok mágikus erőforrások birtokosai és gazdájuk számára is kijár ebből a néhol segitő, máskor rontó hatású, "természetfeletti" energiából. A segítő állatok fellelhetőek a samanisztikus, törzsi világok hitrendszerében is, ahol a sámánok maguk is egyfajta erőállatok megszemélyesitői. Lelkük egy része az őket támogató szellemállat alakját veszi magára, vagy teret ad testében ennek az állatnak.

A familiáris szó a latinból származik, eredetileg háziszolgát jelentett. A középkorban a familiárisok egyik legkorábbi említése 1303-ban történt, amikor IV. Fülöp, Franciaország királya megfosztotta VIII. Bonifác pápát a hivatalától. A pápa ellen felhozott vádak között egy familiáris birtoklása is szerepelt.

A fekete macskának a boszorkánnyal való társitása IX. Gergely pápához kapcsolódik először, aki kijelentette, hogy az ördög gyakran jelenik meg fekete macska alakjában. A macskák gyorsan az eretnekség, pogányság szimbólumaivá váltak. Bárki gyanús volt, aki szerette a macskákat, és ez szerencsétlen módon igaz volt az egyedül élő, idős asszonyokra, akik egyébként is gyanúsak voltak az inkvizícó szemében.

Úgy tűnik azonban, hogy a familiárisok nagy tömegben történő emlegetése csak az 1500-as évek közepétől kezdődött. A hírhedt, 1486-ból származó inkvizítori könyv, a Malleus Maleficarum sem tartalmaz instrukciókat a familiárisokra nézve, bár elismeri, hogy állati alakú familiáris "mindig, mindenben együtt dolgozik a boszorkánnyal". Azt is javasolja az inkvizítoroknak, hogy soha ne hagyják őrizetlenül a foglyokat, mert az Ördög "arra készteti, hogy megölje magát". Az Ördög ezen tettet végrehajthatja úgy is, hogy familiárist küld a boszorkányhoz.

A középkori boszorkányüldözések idején számos peranyag tartalmazott utalásokat a familiárisokra. Ezeket a boszorkány általában az Ördögtől kapta, vagy azért, hogy segítsen neki praktikái kivitelezésében, vagy azért, hogy kémkedjen más boszorkányok után, akikben az Ördög nem bízott. A segéd, melyet rendszerint a boszorkánynak kellett táplálnia, rendszerint macska vagy kutya volt, de olykor lehetett varangy, patkány és nyúl is.

A familiáris szellemeket a feljegyzések alapján általában három csoportba sorolhatjuk:
- ember alakú familiárisok (egész Európára jellemzőek),
- állati familiárisok (elsősorban Angliában és Franciaországban),
- kártevő állatok (Görögország).

Margaret Murray egy másik felosztást alkalmazott a familiárisokra, mely két csoportba bontja őket:
- azok, melyek segítségével a boszorkány a jövőbe látott,
- és azok, melyek a boszorkány parancsainak engedelmeskedtek.

Angliában 1604-ben jelent meg az a boszorkánytörvény, mely bűnnek minősítette, ha valaki szövetkezik, barátkozik valamely gonosz szellemmel bárminek okán, vagy enni ad neki, vagy bármely más módon jutalmazza. 1645-ben I. Jakab király egy másik boszorkánytörvényt adott ki, feltehetőleg az essexi, nagyszámú per következtében. A törvény tartalmaz egy "Megfigyelések a Boszorkányok felfedezéséhez" című részt is, mely így kezdődik: "Mostan, hogy az Boszorkányok leendének az legkegyetlenebb, bosszúállóbb és vérszomjasabb mind közül: a Béke Igazsága nem várhat mindig közvetlen bizonyítékot, látván, hogy minden mívük az setétség míve, és nincs szemtanú, ki vádolhatná őket; ez miatt és jobb felfedésük végett jónak látám, hogy ide jegyezzek bizonyos megfigyeléseket, részben az Lancasterben bevádolt Boszorkányok felfedésének könyviből, az Úr 1612. évében..."

A "jótanácsok" tizenöt pontba szedve tartalmazzák, hogy miről lehet felismerni a boszorkányokat. Az első azonnal így szól: "Ez Boszorkányok rendszerint familiárissal vagy szellemmel bírnak, mely megjelenik nékik; néha egyik formában, néha a másikban, úgy, mint Férfi, Nő, Fiú, Kutya, Macska, Csikó, Baromfi, Nyúl, Patkány, Varangy stb. És ez szellemeknek neveket adtak, és találkoznak, hogy megkereszteljék azokat." Láthatjuk, mennyire fontossá vált ebben az időszakban a familiáris, mint bizonyító erejű tény a boszorkányságra. A második pont szintén a segítő szellemekkel foglalkozik, és azokkal a jelekkel, melyeket a vér kiszívása közben hagynak a boszorkány testén. A többi, középkorban olyannyira kedvelt bizonyíték - átkozódáson, fenyegetőzésen érés; hívatlan látogatás beteg ember otthonában, vagy kéretlen utána tudakozódás; a holttest vérezni kezd a boszorkány jelenlétében; agyagból vagy viaszból készült képmások, hajfürtök, csontok, különféle porok, bájolásról és boszorkányságról szóló könyvek - csak ezek után kerül felsorolásra. Az utolsó pont még azt is megemlíti, hogy kis edények birtoklása is gyanús lehet, hátha a boszorkány abban rejtegeti a familiárusokat - onnan lehet felismerni ezeket, hogy eltéveszthetetlen módon bűzölögnek.


John Walsh pere

A Netherbery-ből származó John Walsh peranyaga az egyik legérdekesebb az angol boszorkányperek között, már csak azért is, mert a legtöbb perrel szemben itt férfit vádoltak meg boszorkánysággal és varázslással. Ráadásul John Walsh azt állította, hogy mesterségét részben egy paptól, bizonyos Sir Robert of Dreitontól tanulta, részben pedig a tündérnépektől. Három fajta tündért sorolt fel: fehéret, zöldet és feketét, melyekkel a dombokon találkozott Dorsetshire-ben, mindig éjjel, éjfél és egy óra között.

Érdmes megjegyezni, hogy ebben az időben mind a familiárisokról, mind a tündérekről úgy hitték, hogy természetfeletti erőkkel rendelkeznek, és képesek jelentős behatást gyakorolni a hétköznapi népek életére (emberek és állatok egészsége, anyagi javak, jólét, föld és állatok termékenysége). Továbbá, a tündérek bizonyos, közismert képességeit, mint a jövőbelátást és az elveszett javak megtalálását úgyszintén tulajdonították familiáris szellemeknek is. A későbbiekben azt is látni fogjuk, hogy a vallomásokban szereplő familiárisok nevei itt-ott megdöbbentő hasonlóságot mutatnak mítikus tündérnépek neveivel. Például (elől taláhatóak a megnevezett familiárisok, zárójelben a tündérhit megfelelő nevei): Tom Twit/Ecet Tom/Thomas a Fearle (Thom Reid, Tom Tumbler, Tomb Thombe, Tom Tit Tot); Hob (Hob/Hobgoblin); Nagy vagy Kicsi Browning/Brownyng (Browny/Brownie/Brouny); Piggin (Pigwiggen); Pluck/Puppet (Puck/ Puckle); Robin (Robin Goodfellow); Ball/Bidd (Billy); Willet/William/Walliman (Will o' the Wisp); Tibb (Tib); Jill (Jill/Jin).

Visszatérve a vizsgált perhez, John Walsh azt vallotta, hogy számos varangy állt a szolgálatában, különböző nevekkel: "nagy Browning, vagy kis Brownyng, vagy Bonne, vagy nagy Tom Twite, vagy kis Tom Twite, és hasonló nevek". Ezeket utasítani tudta arra, hogy ártsanak ellenségeinek. John Walsh szerint mindig képes volt megállapítani, hogy valakit megbájoltak-e vagy sem, és "Familiárisa néha eljöve hozzá szürke feketés Galamb képiben, néha mint Kutya, és néha ember formában". A férfi azt vallotta, hogy az első alkalommal, amikor a szellem eljött hozzá, egy csepp vért követelt, melyet mancsával vett el.


Az essexi boszorkányperek

Messze a legtöbb, familiárisokról szóló anyag az essexi boszorkányperekből való, melyeket a 16.-17. században tartottak. A főbb perek első hulláma Chelmsford-ban (1556), St. Osyth-ben (1582), Warboysban (1593) és Lancasterben (1612) folyt.

Egy 1566-ban nyomtatott füzetecske szerint két asszony Chelmsford-ban, a vallatás során azt állította, hogy egy fehér pettyes macskát birtokoltak, akinek a neve Sátán volt. Ez a macska egy csepp vérért cserébe anyagi javakhoz juttatta őket, és halálos betegséget hozott ellenségeikre. A familiárist az egyik asszony, Elizabeth Frauncis kapta a nagymamájától tizenkét éves korában, azzal az utasítással, hogy etesse tejjel és kenyérrel, és tartsa kosárban - abban a korban ez még különleges elbánásnak számított a házikedvencekkel. Később Agnes Waterhouse-nak adta tovább az állatot. A macska azonban hamarosan Agnes lányát, Joant kezdte el kerülgetni, és annak is felajánlotta szolgálatait. Ennek a pernek során összesen négy személyt vádoltak meg boszorkánysággal. Később, az 1582-ben Lord Brian Darcy tizenhárom asszonyt vádolt meg. Az ismeretlen W.W. által írott feljegyzés összesen tizenhat familiárisról szól. Ursley Kempe például azt vallotta, hogy négy szelleme volt. Az egyik egy szürke, Tittey nevű macska, a második egy fekete, Jack nevű macska. A két nőnemű szellem közül az egyik egy Pigin nevű, fekete varangy volt, a másik egy fehér bárány, akit Tiffinnek hívtak. Alice Manfieldnek négy impje volt: Robin, Jack, William és Puppet, szintén két hímnemű, és két nőnemű jószág, akik mind fekete macskák képében jelentek meg. Agnes Heard hat familiárissal rendelkezett, mindannyian feketerigók voltak, fekete tollukat fehér foltok pettyezték. Margerie Sammon, akárcsak korábban a chelmsfordi asszonyok, örökölte familiárisait: két impet kapott az anyjától, aki azt mondta neki, ha nem akarja megtartani őket, adja őket az öreg Joan Pechey-nek, aki örülni fog nekik.

A familiárisok időnként a valóságban nem létező alakokat is felvettek, különösen a gyerekek vallomásaiban. St. Osythban a kilencéves Phoebe azt vallotta Alice Hunt ellen, hogy két kicsi lovat tartott, melyeknek neve Jack és Robbin volt, és melyek olyan apróak voltak, hogy Alice egy edényben tartotta őket az ágya mellett. Ugyanabban a perben a hétéves Agnes Dowsing azt állította anyjáról, Agnes Heardról, hogy impekkel rendelkezett, egy dobozban hat fekete madarat látott, egy másikban pedig hat, patkányméretű tehenet. A chelmsford-i perben a tizenkét éves Agnes Brown azt vallotta, hogy szomszédjánál, Joan Waterhouse-nál egy fekete kutyát látott olyan arccal, mint egy majomé, rövid farokkal, fején egy pár szarvval. A jószág ezüst nyakörvet viselt.

A Warboysban tartott per anyaga számos szellemről tesz említést, akik csirke alakjában jelentek meg. A per középpontját két család - a Samuels és a Throckmorton - perpatvara adta, akik megpróbálták megbájolni egymást. Az öt Throckmorton gyereket rendszeresen kísértették a szellemek, különösen Joant, olyannyira, hogy egymással harcoltak a lány kegyeinek elnyeréséért.

Végül, az 161-ban tartott Lancaster-i per anyagában is szerepel jónéhány familiáris, akik akaratuk szerint tudtak eltűnni és újra megjelenni, és különféle bájolásokra tanították a boszorkányokat. Ezek a familiárisok általában maguk választották ki tulajdonosukat, azzal, hogy megjelentek előttük. Így például egy szellem barna kutya alakjában Elizabeth Device előtt mutatkozott, majd később fiát, James-t kezdte el kísérgetni, aki végülis elfogadta és elnevezte a kutyát Dandy-nek. Néhányan vallomásuk szerint nem akarták elfogadni a szellemet, mint például a St. Osyth-ban megvádolt Elizabeth Bennet, akit egy fekete kutya választott magának. A kutya megfogta az asszonyt a kabátjánál fogva, és szorosan tartotta, hogy az nem tudott mozdulni két órán át, így kérte arra, hogy vigye magával. Elizabeth visszautasította, ennek ellemére a kutya a következő napon a házához ment, és megpróbálta megölni azzal, hogy belöki a sütőbe.

Érdemes megfigyelni, hogy a legtöbb vallomás szerint nem a boszorkány adta a nevet a familiárisnak. Általában az sugallta, hogy milyen néven kell szólítani. Ez történt a barna Dandy kutya esetében, vagy korábban, Waterhouse anyó Sátán macskájával is. Mint láttuk, bizonyos nevek gyakran előfordultak, így a Jack és a Robin rendszeresen visszatért. Ugyanazon szellem több alakban is megmutatkozhatott. Egy Tibb nevű familiáris a lancasteri perekben előbb kisfiúként, majd barna kutyaként, végül macska alakban jelent meg.

Mivel az emberek úgy vélték, hogy ezek a familiárisok félig állatok, félig démonok voltak, a legtöbb szemtanú azt állította, pontosan képes megmondani, hogy valami nincs rendben az állattal. A Warboys-i csirkékről például azt mondta egy szemtanú, hogy azonnal tudta, amint meglátta, hogy ez nem "természetes csirke".

Az essexi familiárisok számos dologban jeleskedtek. Sérüléseket tudtak okozni, képesek voltak mind embereket, mind állatokat ölni. A Sátán macska megölt egy férfit, aki vonakodott elvenni Elizabeth Fauncist feleségül. Később, amikor Waterhouse anyónál volt, hármat megölt a szomszéd disznai közül. A St. Osyth perben Ursley Kempe szürke és fekete macskájának a feladata az asszony ellenségeinek megbüntetése és megölése volt, míg a bárány és a varangy "csak" bénaságot és testi sérüléseket tudott okozni, és főleg mások jószágaiban tett kárt.

A szerepek efféle megosztása a familiárisok között többször is előfordult. 1589-ben Joan Cunny azt vallotta, hogy két szellem jelent meg neki fekete béka képében, akiknek felajánlotta a lelkét. Az egyik Jack-nek, a másik Jyll-nek nevezte magát. Később több szellem is érkezett. Jack a férfiakat ölte meg, Jyll a nőket, egy másik familiáris, Nicholas a lovakat puszt ította, a negyedik, Ned pedig a nyájat. Joan egy dobozban tartotta őlet otthon, és fehér kenyérrel, tejjel etette őket.

A St. Osyth-i Alice Manfield familiárisai igazi "vandálmunkákat" végeztek, többek között leégettek egy csűrt, melyben nagy mennyiségű gabonát tároltak. A Lancaster-i Dandy kutya rontásban segédkezett gazdájának. Irányításával James Device agyagból megalkotta Towneley asszony képmását, kiszárította, majd tűkkel bökdöste, hogy fájdalmat okozzon és végül megölje vele a derék asszonyságot.

A familiárisok kémkedni is tudtak a többi boszorkány után. St. Osyth-ban Ursley Kempe azt vallotta, hogy Bennet anyónak két impje volt, és hogy egy este báránya, Tiffin bekémlelt Hunt asszony ablakán, és látta a szellemet, amint egy cserépből néz ki egy halom ruha alól, s annak éppolyan barna orra volt, mint valami menyétnek. Így tehát Elizabeth Bennet-et és Alice Huntot voltaképp egy szellembárány vallomása alapján fogták perbe.

A familiárisok tehát gyakran védelmezték a boszorkányt, vagy különböző szolgálatokat tettek neki, de kapcsolatuk mégsem mondható úr/nő és szolga viszonyának, sokkal inkább kölcsönös előnyszerzésnek. A familiáris legalábbis valamiféle táplálást várt el szolgálataiért, a leggyakrabban vért követelt. A már többször említett Sátán macska, a chelmsford-i per főszereplője általában tejen és kenyéren élt, de valahányszor Elizabeth Frauncis valamiféle ördöngős szolgálatot kívánt tőle, a macska vérre szomjazott. A jegyzőkönyv szerint a vallomás időpontjában még mindig láthatóak voltak a vörös pontok Elizabeth bőrén, ahol vért fakasztott a macska számára. A St. Osyth-i perben a familiárisok maguk szopták ki a vért a boszorkány testéből, így Ursley Kempe négy segítője, és Margerie Sammon varangyai is. Agnes Glascock testének viszgálatakor az inkvizítorok szintén hasonló sebeket véltek felfedezni. A Warboys csirkék hasonlóan vért követeltek táplálékként. Egy 1510-ből származó feljegyzés szerint egy yorkshire-i tanító Knaresborough városában három szellemet tartott poszméhek alakjában, és megengedte nekik, hogy vért szívjanak az ujjából. Segítségükkel kincseket akart találni.

Az eddigi esetekben legyakrabban előforduló familiárisok a macska, a kutya, a varangy és a csirke voltak. Később, 1589-ben Joan Cunny két fekete békáról vallott, Joan Upney-nek vakondja volt (és varangyai), Joan Prentice pedig "tüzes szemű" menyétet tartott.

1644-től kezdődően Matthew Hopkins, az önjelölt "boszorkánytaláló generális" véres vadászatot rendezett az essexi boszorkányok után. Hopkins társának és barátjának, John Stearne-nek a feljegyzése alapján két év alatt nagyjából kétszázharminc embert végeztek ki boszorkányság vádjával ezen a területen.

A perekben döntő bizonyítékként szerepelt a familiáris szellemek birtoklása. Ekkoriban már nem csak állatok, de a valóságtól szinte teljesen elrugaszkodott lényként is megjelentek a segítő szellemek, a legtöbbször pedig egyszerűen csak "imp"-ként hivatkoznak rájuk.

A boszorkányvadász Hopkins első áldozatként egy féllábú öregasszonyt kerített kézre Manningtree városában, akinek az anyját már felakasztották korábban boszorkányságért. Elizabeth Clarke - miután négy egymást követő éjjelen át ébren és étlen-szomjan tartották - vallomást tett, és elsorolta familiárisait, valamint azok neveit:
- Hoult, aki "fehér kiscica alakjában jelent meg",
- Jarmara, aki fehér, kövér, rövid lábú kutyaként mutatkozott,
- Ecet Tom, aki "úgy nézett ki, mint egy hosszú lábú agár, feje pedig, mint az Ököré",
- Szundi és Cukor, akik fekete nyúl formában jelentek meg,
- Newes, aki görényként mutatkozott,
- Elemanzer, Pyewacket, Peckin, Griezzel Greedigutt, akik impek voltak.

Hopkins azt állította, hogy ezek közül az első ötöt maga is látta másik kilenc szemtanúval egyetemben, és ezek pontosan abban az alakban jelentek meg, amit a boszorkány elmondott: az első macska volt, a második kettő kutya, a többiek pedig egy fekete nyúl és egy görény. A többiekről a bátor boszorkányvadász csak annyit mondott, hogy "olyanok vótak mit semminő halandó nem tud kitanáni".

Egy évvel később, ismét Chelmsford lett a boszorkányvadászatok fő színtere. 1645-ben Rebecca West azt vallotta Benefield és Goodwin anyóról, hogy az asszonyokat számos, különböző alakban megjelenő imp kísérte. Legtöbbször kiscicaként jelentek meg. Benefield anyó a vallomás szerint azt mondta Rebeccának, hogy ezek az ő gyermekei, akiket Anglia legjóképűbb férfija nemzett neki. Meribell Bedford azt vallotta, hogy egy Meribell nevű, "fekete dolog" szívta ki a vérét, és késztette arra, hogy aláírja a Sátánnal kötött szövetséget. Azután még négy másik familiáris érkezett: egy Tib nevű őz, egy Tom nevű cserebogár, egy Joane nevű pók és egy Nann nevezetű darázs. Alice Wright szintén négy familiárisról beszélt, kettő fiatal fiú alakjában jelent meg, egy bárányként, egy pedig szürke héjaként. Az állatok egyre változatosabbá váltak: Ellen Greenliefe-nek egy patkánya, egy vakondja és egy egere volt, az özvegy Anne Cricke egy Harrle nevű fecskét, és két, vöröses egeret birtokolt, akik neve Jack és Will volt, ezek hetente kétszer szoptak vért a testéből. John Bysack hat impet vallott be, kiknek nevei Sydrake, Jeffrey, Peter, Ayleward, Sacar és Pyman voltak. Ezek, mint korábban láthattuk hasonló esetekben, szintén megosztották a feladatokat egymás között. Az első a baromfiakat pusztította, a második a birkákat és hasonló jószágokat, a harmadik a disznókat, a negyedik a teheneket, az ötödik a lovakat, a hatodik pedig a keresztényeket.


A Belvoir boszorkányok

Belvoir-ben, 1619-ben három nőt fogtak el boszorkányság vádjával: Joan Flowert, és két lányát, Margaretet és Philippát, majd a vallomások alapján még másik három nőt, Anne Bakert, Joan Willimot-ot és Ellen Greene-t.

Hasonlóan a néhány évvel ezelőtt lejátszódott lancesteri esethez, itt is döntö bizonyítékként vették figyelembe a familiárisok tartását. Joan Flower meghalt a börtönben, miután megtagadta a vallomást. Két lánya azonban vallott, és azt állították, hogy mindannyian familiárisokkal álltak kapcsolatban. Az anyáé egy macska volt, mely a Rutterkin nevet viselte. Rutterkin képes volt varázsigékkel megbetegíten az embereket, akár halálosan is. A másik három elfogott asszony is beismerte, hogy familiáris szellemekkel állt kapcsolatban. Joan Willimot azt vallotta, hogy az ő familiárisának neve Csinos, és előző mestere az asszony szájába fújva adta tovább azt tündér alakban. A szellem később nőként jelent meg, és azt követelte, hogy adja oda a lelkét. Ellen Greene azt mondta, hogy látta, amint Joan Willimot egy kiscica és egy vakond alakú familiárist idézett meg, akik a vállaira másztak, és vért szoptak a füléből. Greene ezeket a szellemeket elküldte, hogy öljék meg két ellenségét, amit azok meg is tettek. A harmadik asszony, Anne Baker szintén beismerte, hogy familiárist birtokolt, mégpedig egy fehér kutyát.


A lowestofti boszorkányperek

1662-ben két asszonyt, Amy Dunyt és Rose Cullendert vádoltak meg boszorkánysággal a Suffolk megyei Lowestoft-ban. Mindkettőt bűnösnek találták és felakasztották.

A per során Dorothy Durent azt vallotta, hogy szomszédja, Amy Duny megfenyegette őt egy veszekedés alkalmával, majd még ugyanazon az éjjelen csecsemó kisfia megbetegedett. A kétségbeesett anya Jacob doktorhoz fordult, aki Yarmouth-ban élt és messze földön híressé vált arról, hogy képes megbabonázott gyerekeken segíteni. A híres orvos azt javasolta neki, hogy akassza fel a gyerek takaróját a kémény sarkába egy teljes napra, majd amikor este betakarja vele a gyereket, bármit is talál benne, dobja a tűzbe. Dorothy eszerint cselekedett, és a takaróból egy ronda varangy pottyant elő, melyet azonnal tűzbe vetett, és fogók segítségével ott is tartott. A varangy "nagy és szörnyűséges zajt hallatott", majd egy idő után felvillant a tűz, mintha csak puskaport dobtak volna vele, és ezzel egyidőben mintha pisztoly dörrent volna, ezután nem látta és nem hallotta többé a varangyot, még maradványai is nyomtalanul eltűntek. A következő napon egy szomszéd jött látogatóba, és elmesélte, hogy nagynénje, Amy nyomorúságos állapotban van, mert arcán, lábain és combjain égett sebek vannak. Amy azt mondta, Dorothy az ő bajának okozója. Nem tudni, ezt az esetet az inkvizíció familiáris közreműködésének vélte-e, vagy úgy gondolták, maga Amy tudott varanggyá változni, és ebben az alakban megrontani a gyereket. Annyi bizonyos, hogy sokan mások is vallottak az asszony ellen, akik többek között elpanaszolták, hogy Amy impeket küldött a kínzásukra.

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a lowestofti boszorkányperek nem csak a fentebbi, érdekes történet miatt fontosak. Cotton Mather, a salemi perek vezetője azt állította, hogy amikor az esetet kivizsgálták, azt a feljegyzést vették példaként, mely ennek a két asszonynak a peréről íródott. Kételyeik voltak ugyanis abban, hogy vajon közvetett bizonyítékokat is figyelembe vehetnek-e a per során, azonban a tény, hogy egy közismert és neves személyiség, Sir Matthew Hale, a lowestofti perek bírája engedélyezte az efféle bizonyítékok figyelembevételét, aki később egész Anglia főbírája lett, arra ösztönözte őket, hogy folytassák a vallatást.


Természetesen még sok-sok példán keresztül folytathatnánk a familiárisokról szóló perek ismertetését. Szándékomban áll további kutatásokat folytatni a témában, így elképzelhető, hogy cikkek is fognak még születni belőle. Addig is köszönök minden visszajelzést vagy bátorítást!

A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu